7.Új emlékek

   Lori nem hitte el, hogy így repülnek a napok. Mintha még csak tegnap lett volna, hogy az évzárón megkapta a bizonyítványát, ami természetesen kitűnő volt. Most viszont már egy egész hónap eltelt a nyári szünetből. És rájött, hogy nem csinált semmit, csak Harryvel lógott együtt,az anyjával veszekedett, olvasott, majdnem végignézett egy gyilkossági kísérletet, ami nagy valószínűséggel sikeres volt. A legfontosabb pedig, hogy találkozott valakivel… Csókolóztak, most már azt is tudja, hogy hívják…. és jó eséllyel beleszeretett. Tehát ez egy teljesen átlagos nyár.

   Éppen ezen gondolkozott a változatosság kedvéért és egy percre nem Matt járt a fejében. Eddig. Ekkor támadt egy „fantasztikus” ötlete. Harry már  sokszor mesélte, hogy ha kiakarta üríteni ,ami a fejében volt és átgondolni azokat, amiket nem ürített ki, akkor elment futni. Úgy sem próbálta még ki, hát most itt volt az alkalom. Még pizsamában volt, pedig már vagy tíz óra lehetett, bár elég borús volt az ég, azért még nem esett. Így gyorsan felkapta sárga-fekete Puma melegítőjét és már indult is volna, ha a konyhában, ahol csak egy joghurtos Jó reggeltet akart bekapni nem találkozik az anyjával.

   -Ó… Szia anyu…

   -Jó reggelt álomszuszék! Mit kérsz reggelire?

   -Igazából csak egy Jó reggeltet akartam enni, aztán pedig elmenni futni.

   -Ilyen időben? Hiszen mindjárt esik!

   -Jaj, anya tudod, hogy nem fog… Chicagoban a nyár közepén egy kis borulásnál több kell az esőnek.

   -Különben meg mióta jársz te futni?

   -Mostabtól.

   -Hát jó, de ebédre érj haza!

   -Tizenegy húszkor mint mindig?

   -Mint mindig.

   Egy kívülállónak furcsa lett volna ez az időpont ebédre, de Lori és Jessi mindig ekkor ebédeltek. Évközben Lorinak a suli miatt, mivel ebédszünetben mindig hazajött és általában  Jessi munkahelye miatt, mivel ha nem egész nap, akkor vagy délutánonként, vagy éjszaka dolgozott. Tehát ez náluk egy olyan szokás volt, amit Lori már négy éves kora óta betanult.

   -Szia! Mentem!

   -Oké. Vigyázz magadra!

   -Majd megpróbálok. De te is!

   Attól függetlenül. hogy lezavarták minden nap, jó esetben hetente, az akkor éppen ügyeletes vitájukat, nagyon szerették és féltették egymást.

  

   Kint enyhe köd is megfigyelhető volt. A filmekben ilyenkor szoktak felugrani a bokorból a vámpírok és a démonok, de egy kertvárosban és főleg a valóságban ez kizárt volt. Még  forgalom is volt az utcákon, mivel hétfő volt és ilyenkor mindenki be volt pörögve.

   Már vagy félórája futott, amikor megnézte az óráját és nem akarta elhinni, hogy már fél órája nyomja. Megkell hagyni jó volt tesiből, de az állóképessége azért nem volt valami fényes. Ennek ellenére kicsit sem érezte magát fáradtnak inkább csak szomjas volt. De mivel otthonról igyekezett minél hamarabb eljutni, így nem hozott magával semmit, csak egy kis pénz volt nála, mint mindig. Így amellett döntött, hogy beül a kertváros egyetlen gyorsbüféjébe egy Ice teára.

   -Egy Ice teát kérek – adta is le rögtön a rendelést, ahogy beért.

   -Citromos vagy barackos?

   -Barackos és itt innám meg – először úgy gondolta csak beugrik és már megy is tovább, de ekkor észrevette, hogy csak eleredt az eső.

   Leült a teájával egy két személyes boxba és várta, hogy elálljon az eső, de húsz perc elteltével úgy gondolta, hazaszól  az anyjának, hogy itt ragadt.

   -Szia anya! Csak szólni akartam, hogy…

   -Bácsáss meg Lori, de már a kórházban vagyok, be kellett jönnöm. Sürgős riasztás volt.

   -Ahan… Akkor nem zavarlak. Szia…

   Végülis a jelenlegi lelkiállapotához már csak ez hiányzott. Az anyja megint „otthon hagyta”. Harrynek valószínűleg nyári külön foci edzése van, és különben is vágyott egy kis egyedüllétre.

   -Helló! Leülhetek ide?

   Ez a hang zökkentette ki Lorit a gondolkodásból. Barna haj, barna szem, fehér bőr… Ekkor döbbent rá, hogy vele már valamikor találkozott.

   -Hallasz? Bocsi, ha nem akarod, hogy ideüljek akkor azt mond.

   -Óóó…! Bocsi, csak… egy kicsit elgondolkoztam és  meglepődtem, hogy hirtelen valaki hozzám szólt. De persze, ülj csak le nyugodtan.

   -Köszönöm. – mosolyodott el a lány.

   -Ja, egyébként Lori vagyok. – nem akart ennél bunkóbb lenni, hiszen már így is hülyének nézhették, hogy elbambult előbb.

   -Én pedig Hanna vagyok. Szia. Te is itt laksz a kertvárosban?

   -Igen, mióta megszülettem. Akkor gondolom te is. Hogy lehet, hogy még nem találkoztunk! Itt már mindenki ismer legalább látásból mindenkit.

   -Most költöztem ide a szüleimmel…

   -Aham… így már értem.

   Megállás nélkül zakatolt az agya, mért monta egyáltalán, hogy nem találkoztam, mikor biztos volt benne, hogy már egyszer igen… Csak hol… és mikor…

   -Segítsek?

   -Miben is?

   -Emlékezni.

   És ekkor minden beugrott arról az éjszakáról amikor találkoztak. Már csak az volt a kérdés mire akarja, hogy még emlékezzen és, ogy bízhat-e benne egyáltalán.